az élet egy drog

 A könnyeimmel küzdök mikor e sorokat írom... Sosem hittem volna, hogy eljön ez a pillanat, pedig már három éve tudjuk, hogy a mamám nagyon beteg, de sosem gondoltam volna, hogy pont július 7-én szólítja magához az Úr, az az Úr, akiben mindig hitt és aki nehéz időkben a társa és támasza volt... A családunkkal minden rossz hetedikén történt, de ha nem is minden ahhoz a naphoz köthető a hetes szám misztikuma körülölte a családunk, majd a porba lökte. 2004.február 7-én erőszakoltak meg, 2005. július 7-én halt meg majdnem az édesapám. 7 éves voltam, amikor meghalt a nagypapám és 7 évet küzdöttem a betegségemmel is. A mamám csodálatos ember volt. Anyukámnak van 7 testvére és mindannyiukat szerette és óvta a a mamám, aki már a papámmal ül fenn a mennyországban, együtt a fiával akit elveszített 66 évvel ezelőtt. Sosem fogom elefelejteni a mamám szavait és bölcsességeit, melyeket negédesen szívtam magamba ártatlan gyermekként, rossz életű tinédzserként, majd érett felnőttként. Ő volt az, aki mindig hitt bennem és a gyógyulásomban. Boldog vagyok, hogy látta azt, ahogyan megküzdöttem a betegségemmel és felülemelkedtem az emberek kicsinyességében és az orvosok kegyetlen diagnózisán. A levelek ősszel lehullnak a fáról, amikor megsárgulnak, de értük senki sem könnyezik, pedig ők is megsemmisülnek. Az életünk véges. Mindenki életében ott vannak az évszakok. Ott van a nyár, amikor megszületünk, majd a tavasz, amikor először szagolunk bele a levegőbe, később jön az ősz, amikor már idősek vagyunk és csak az emlékeinknek élünk, és annak az érzésnek, hogy egykor kik voltunk és mit értünk el, ez a számvetés időszaka. Amint ez lzárul akkor következik a tél, amikor már csak fekszünk az ágyon és azt várjuk mikor lesz már újra nyár, de az sosem következik be, mert a tél lágy havat permetez és sosem engedi az újabb nyarat, sőt már az ősz birodalma sem térhet vissza, csak a tél és várakozás. Várjuk ahogy bekopog ő, akitől már nyár óta tartunk.,de sokáig rejtegettük, magunknak sem vallottuk be, csak akkor ősszel, amikor elszámoltunk magunknak és Istennek. Nálam még tavasz van, de volt hogy majdnem elért a tél fuvallata. Nagyon hűvös volt és groteszk volt az ujja, ahogy nyújtotta felém, de én nem fogadtam el, mert megtehettem. A mamám sajnos már gyenge volt így amikor a tél megértintette majd halovány mosollyal az arcán megához édesgette, nem tehetett mást, mint hogy vele ment nagy utakra. Olyan utakra, melyet halandó ember nem ismerhet. Semprun nagy utazása is ehhez hasonló. Gyermekként nem érezzük a kínt és nem félünk, mert gyermeki lelkünk sosem remeg, de ahogy megjelennek az első szarkalábak, melyek bölcsességünk és élettapaszatalatunk gyermekei akkor már sokan félünk, hogy mit lesz ha jön a tél s lelkükre lágy havat permetez? A mamám már az örök nyár birodalmában van, ahol a tél megbúvik, de sosem bánt, csak nét messziről irigyen, hogy a nyár megint megszerzett egy lelket. Persze vannak olyanok, akik a tél birodalmába kerülnek és a lelkük, mely csenevész és szertelen volt életükben lángok marataléka lesz. Olyankor a tél kacag, oly szelíden, hogy halandó nem hallja, csak a haldokló, a szenvedő. Az Úr sokszor szólít magához fiatal lelkeket, akik még sosem élték meg a telet, hanem csak a nyarat és a tavaszt. A mamám 83 év alatt sok nyarat élt meg, mert lelke olyan tiszta volt, hogy az örök nyár már akkor is előre intett neki és megemelte fejfedőjét. Ezekkel a sorokkal búcsúzom tőled édes nagymamám. Tudd, hogy sosem feledlek és tudd, hogy mindenkinek vannak olyan titkai, melyeket jobb ha meghagy önmagának, mert a nő az örökké nő marad még akkor is ha már a mennyországban Isten nem tesz különbséget férfi és nő között, csak azt nézi, hogy a hívei mindig minden helyzetben mosolyogjanak és feledjék el képzelt bűnüket, mert az igazi bűn, az, ha valaki lelkében tél van és a nyár sosem jön, viszont drága mama a te lelkedben örök nyár volt, mert szíved szeretettel volt tele az összes gyermeked, unokád és dédunokád iránt. Sosem feledünk téged és mind renéljük, hogy az az örök nyár, ami szádat oly sokszor mosolyra kanyarintotta, egyszer hozzánk is bekopog és ugyanúgy be tudjuk majd fogadni, ahogy te tetted egykoron gőg nélkül, csak olyan egyszerűen, ahogy te mondnád, olyan helyesen, okosan.

 Kislányként még nem tudtam értékelni azokat a csodás dolgokat, melyeket az élet az ölembe hullajtott, aztán később minden megváltozott, köztük az életem is.. Amikor kislány voltam nagyon jómódban éltünk a családommal. A szobám telis-tele volt a legdrágább játékokkal, babákkal, Disney- könyvekkel, sőt még Barbie-házam és póni házam is volt. Így utólag visszagondolva ezek voltak életem apró kincsei, melyeket nem értékeltem eléggé. A gyermekkorom tündérmese volt, aztán amikor 12 éves lettem megcsapott minket a betegség szele. Azt hittem, hogy egy betegséggel kell csak megküzdeni, de később kiderült, hogy ez a betegség csak valami rossznak a kezdete. Amikor a 11 éves unokahúgom és édesapja rákosak lettek akkor minden megváltozott. Nem hittem benne, hogy Imi meghal. Ekkor tévedtem először és a legnagyobbat... Imi sajnos meghalt, az unokahúgom azonban megküzdött a gyilkos kórral és még ma is velünk van és nagyon boldog az élete, még így is, hogy nem látta őt felnőni az apukája. A bátyjának nemrég született kislánya, úgyhogy most elégedett nagynéni. Nem gondoltam volna, hogy valaha eljön az a pillanat, amikor mindent értékelek majd. Főleg olyan dolgokat, melyekért keményen megdolgoztam. 12 éves koromban amikor az első betegség felütötte a fejét én is beteg lettem. Magamat hibáztattam és bűntudatom volt amiatt az éjszaka miatt, amikor azt kívántam, hogy Lolusék menjenek már haza. Sokszor álmodtam Imiről, azt éreztem, hogy haragszik rám. 14 éves koromban mániás depressziót állapítottak meg rólam, s ekkor kezdődött az én pokoljárásom. Nagyon veszélyes életet éltem, ahol édesanyám attól félt, hogy mikor vágják el a torkom azok a gazemberek, akiknek a társaságát kerestem. Az orvosok azt mondták, hogy nem fejezem be még az általános iskolát sem, ennek ellenére leérettségiztem, megszereztem a nyelvvizsgát éslediplomáztam, majd 7 hónappal ezelőtt elhelyezkedtem a helyi rádiónál. Rettentően boldog voltam, hiszen ez nem volt kis dolog. Arra persze nem számítottam, hogy fizetés nélkül kell majd dolgoznom és felkelnem hajnali 5-kor.  Néhány nappal ezelőtt besokalltam és felmondtam. Sokáig elfogadtam, hogy nem kapok fizetést, de egy idő után elegem lett. Sokszor megfordult a fejemben az utóbbi napokban, hogy jól döntöttem-e, de aztán az ismerőseim megerősítettek ebben. Most újra munkanélküli leszek, de elvileg június 1-től vár rám egy állás. A rádiónak pedig hálás vagyok és értékelem az ott töltött időt, ugyanis  nagyon sokat tanultam és a főnökieim elismerték a tehetségemet. Most sajnálják, hogy otthagyom őket és azt akarják hogy maradjak fizetés nélkül, de nekem édesapám 6 éve agyi infarktust kapott és hamarosan rokkant nyugdíjas lesz, úgyhogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ingyen dolgozzam.. Viszlát rádió, nem hullajtok érted könnyet, mert minden vég valami új kezdete....

Lassan másfél éve hogy ráleltem az igaz szerelemre. Nagyon szeretem a párom, mindent megad nekem és bármit megtennék érte.  Sajnos egy évvel ezelőtt tályoggal műtötték és mi bíztunk benne, hogy meg fog gyógyulni, de sajnos egy rokonuk, aki orvosként dolgozik felébresztett minket az álomból és feltárta előttünk a valóságot. Elmondása szerint a párom nem fog meggyógyulni, sőt ha nem tisztíttatja a sebét bizonyos időközünként akkor még akar le is bénulhat. Valahogy úgy érzem, hogy mindig amikor hátradőlhetnék nyugodtan hogy minden rendben van és tökéletesen boldog vagyok, akkor történik valami. Én is évekig küzdöttem egy betegséggel, de az orvosom pár hete azt mondta, hogy mi meri jelenteni hogy meggyógyultam. Már azon a ponton vagyok, hogy nem hiszek az orvosoknak. Amikor a betegségem elkezdődött még csak 14 éves voltam, szinte gyermek, aki lázadozott a sorsa ellen. Azt mondta nekem több orvos is, hogy még az általános iskolát sem fogom befejezni és sose  lesz normális életem. Az évek azonban minderre rácáfoltak, ugyanis leérettségiztem, megszereztem a nyelvvizsgát, lediplomáztam, majd elhelyezkedtem a helyi rádiónál, ahol helyt állok és úgy érzem, hogy bebizonyítottam azt, hogy minden rajtunk múlik és bármilyen betegségből meg lehet gyógyulni, ha elég erős az elhatározás és van elég akaraterőnk. A párom betegsége egy kicsit más, mert ő hiába dönti el, hogy meg akar gyógyulni, ez sajnos nem rajta múlik. Amikor még kamasz voltam, akkor úgy hittem, hogy én kaptam a legrosszabb betegséget, hogy bármi mást elviselnék, de most rá kellett döbbennem, hogy tévedtem. Nagyon szeretem a párom és sosem tudnám őt elhagyni semmi miatt, főleg nem a betegsége miatt, mert mint tudjuk a betegség nem válogat. A páromnak az élete volt a sport, de ezt elvették tőle, mert ezzel a betegséggel semmi megerőltetőt nem végezhet. Bántja őt, hogy amióta megbetegedett nem tud sportolni és felszedett néhány kilót, ami engem nem zavar, mert én őt úgy szeretem ahogy van, semmit nem változatnék rajta, mert ő jelenti a világot számomra.  Bármit megtennék érte, s azért, hogy meggyógyuljon. Nem akarom, hogy lebénuljon, hisz előtte az élet. Az oltárhoz kell engem vezetnie és fociznia kell a gyerekeinkkel. Most nagyon el vagyok keserdve, pedig optimista típus vagyok. Úgy érzem, ha sokáig kutatok ez után a betegség után akkor megtalálom a módját, hogy valahogy meggyógyuljon a szerelmem. Ahogy megvívtam a saját harcom, úgy segítek megvívni kicsimnek az ő harcát. Nem tudok harcolni helyette, de tudom fogni a kezét és soha el nem engedni és örökké szeretni ilyen lángoló és szenvedélyes szerelemmel mint most.

Egészen kislány koromtól nem szól másról az életem, mint hogy harcolok a mérleggel. Voltak időszakok amikor szépen lefogytam, de kilók gyorsan visszajöttek. Jelenleg körülbelül 20 kg felesleg van rajtam. Vannak akik azt mondják így is szép vagyok és nem kell lefogynom, mert akkor elveszítem a 113-as mellbőségem és a kerek a fenekem. A mostani párom is elfogad így és gyönyörűnek lát, de én mégis úgy érzem, hogy le kell fogynom, mert vannak emberek, akik kegyetlenek velem. Néhány hete az anyukámmal mentem az egyik szupermarketbe, ahol a parkolóban egy márkás autóból csak ennyit mondtak: Hogy nézel ki? Nagyon elkeseredtem, mert 100 fok volt és ahhoz volt kedvem hogy sortot húzzak. Most kérdem én, ha 100 fok van akkor is viseljek farmert, csak mert az emberek gonoszak? Miért kell bántani azt, akinek nem tökéletes alakja? Miért ilyen gonoszak az emberek? Szinte a kövér emberekkel úgy bánnak, mintha egy külön fajba tartoznának, pedig ez közel sincs így. Minden műsor arról szól, hogy hogyan fogyjunk... A televízióban pedig modelleket és anorexiásokat mutogatnak. Sokan mondták már, hogy olyan szép arcom van, hogyha sovány lennék akkor nevezhetnék szépségversenyre is akár, de nem tudom hogy akarok-e túl szép lenni. A barátom egy kicsit tart attól, ha lefogyok akkor könnyebben elveszítehet, pedig ez közel sincs így. Ha 50 kg lennék akkor is ő lenne a mindenem, mert ő egy csodálatos srác, aki mindennél többet jelent számomra. Tudom, hogy ő elfogad engem, de én magamat nem fogadom el, mert ha belenézek a tükörbe, akkor látok egy mesés arcot és egy torz testet, mintha nem is hozzám tartozna. Néha nézem a szépségversenyeket és csodálom azokat a láényokat, akiknek hibátlan az alakjuk, de aztán megnézem az arcukat és azt mondom csak a testük szép. Most kérdem én mi a jobb, ha szép arcom van és van rajtam felesleg, vagy ha tökéletes az alakom, de mindenki megijed az arcom láttán? Persze vannak olyanok, akiknél mindegyik tökéletes, de szerintem nekik nem jó, mert nem jó dolog túl tökéletesnek lenni. Nem tehetem meg, hogy kidobom az összes mérleget, vagy hogy azt mondom, igaz ennyit mutat a mérleg, de nem látszom ennyinek. Ez olyan mint a kor. Anyukám nem látszik 49-nek, de attól még annyi idős. Vagy mint a betegség... Nem látszom betegnek, de attól még beteg vagyok. Ha valaki rákos, de mégsem  látszik rajta és az orvos azt mondja neki, hogy egy éve van hátra, akkor hiába néz ki jól sajnos meg fog halni. Ez lehet hogym kissé szürreális példa, de most ez  jutott eszembe. Én tudom hogy minden csak elhatározás kérdése. Én eldöntöttem, hogy nyelvvizsgát szerzek, leérettségizem és lediplomázom. Mivel eldöntöttem így mindegyik sikerült. A fogyás ugyanilyen. Ha eldöntöm, hogy fogyni szeretnék akkor csak annyit kell tennem, hogy figyelek az étrendemre és tornázom. Elindultam a célom felé, az út vége 20 kg mínusz. Holnap kezdem és remélem jövő nyáron már senki nem szól be ha 100 fokvban sortot húzok...

Néhány hónapos voltam, amikor életemben először léptem át a szlovák-magyar határt. Édesanyám Szlovákiában született egy kis faluban Vásárúton, így gyermekkorom nagy részét ott töltöttem. Azok a forró, csodálatos szlovákiai nyarak. Sosem feledem őket. Három velem nagyjából egykorú unokatesvérem van, a többiek jóval idősebbek. Sosem felejtem el, ahogy gondtalanul játszottunk mi öten( Lolus, Marika, Andris, Ritus és én). Amikor kislány voltam a húgomat mindig az ikertestvéremnek nézték, mert egyformán öltöztünk és a hajunkat is ugyanúgy hordtuk. Minden évben alig vártam, hogy eljöjjön a nyár és mehessek a családomhoz. Az apukám családját nem éreztem igazán a családomnak, de édesanyám rokonai mindig fontosak voltak, még ma is azok. Olyanok vagyunk mint egy görög család... Hangosak, temperamentumosak és szenvedélyesek, de mindnyájunk szíve tele van szeretettel és egyikünk sem önző. Apukám családja mindig ragaszkodott a szabályok szigorú betartásához, de Szlovákiában az lehettem aki lenni akartam, önmagam. Sokat játszottunk együtt az öt muskétás. Voltak nyarak amikor csak nevettünk és játszottunk, de ahogy idősebbek lettünk belépett az életünkbe a szerelem. 10 éves voltam, amikor beleszerettem egy helyi srácba, aki akkor volt 18 éves. Akkor gyermekként úgy éreztem, hogy majd meglát és átkarol és szerelmesek leszünk, de ma már tudom, hogy én gyerek voltam, ő pedig felnőtt. Milyen érdekes ahogy változik a világ és az emberek. Ma már gyerekek számomra a 18 évesek, de akkor amikor 10 éves voltam hatalmas volt a szakdék közöttünk. Az egyik nyáron a Duna-parton játszottunk, majd elkezdtük egymást fröcskölni és megmártóztunk a vízben ruhástul. Olyan is volt, hogy beleestem a vízbe a stégről, de nem ijedtem meg. Sosem voltam olyan boldog és gondtalan gyermek, mint akkor Szlovákiában, ahol semmi nem számított csak a szórakozás és a játék. Az idősebb unokatestvéreim discoba jártak és akkor még nem értettem amikor azt mondták rossz buli volt, mert kevesen voltak. Azon törtem a fejem, hogy miért baj az, ha kevesen vannak, hiszen van hely táncolni. Ahogy 14 éves lettem egyszerre minden megvilágosodott, mert elkezdtem én is buliba járni és akkor már tudtam, hogy sokan jó bulizni, mert akkor jobb a hangulat. Néha azt érzem bár visszamehetnék azokba az időkbe, amikor még csak a játék számított. A legnagyobb bajunk az volt, ha unatkoztunk, mert nem tudtuk mit játsszunk. Néhány hete teljesült az álmom. Bár nem építettem időgépet, de idén amikor Szlovákiában voltunk visszarepülhettem a gondtalan gyermekkorba. Az idősebb unokatestvéreim gyerekei ott játszottak a medencében és úgy éreztem, mintha újra gyermek lennék és csak játszanom kellene. Milyen érdekes, hogy egy évben csak egyszer látom őket, mégis érzik, hogy összetartozunk. A 10 éves Réka azt mondta nekem: szeretsz? mert én szeretlek!! Nagyon édes kislány, ahogy a testvére az 6 éves Ádám is. Emellett még ott van az 5 éves Áron. Ahogy játszottak a medencében egyrészt gyermeknek éreztem magam, másrészt pedig elképzeltem, hogy mi lesz majd ha a mi gyerekeink fognak ott játszani ugyanolyan gondtalanul, mint ők tették vagy mi tettük régen. Azt a nyarat sem feledem soha, amikor szaladáltunk mezítláb a szántóföldön vagy az erdőben, vagy ahogy a nagynéném keresett minket amikor eltűntünk.Idén nyáron is remekül éreztem magam. Olyan felszabult voltam és boldog. 3 éve nincsenek gondjaim és végre sikerült megtalálnom az élet apró örömeit, persze ehhez az is hozzájárul, hogy 10 hónapja boldog párkapcsolatban élek és nem adnám őt senkiért és semmiért, mert hozzám tartozik. Remélem jövő nyáron is el tudunk menni és azt is remélem, hogy lesz még egy nyaram a nagymamámmal, aki elég beteg sajnos, de a hite olyan erős, hogy ez életben tartja és erőt ad neki a folytatáshoz. Ne félj mama fogjuk még neked énekelni az Éjfél utánt, még akkor is, ha már senki nem fog emlékezni a szövegre, de mi majd dúdoljuk neked és te majd velünk énekelsz. Köszönöm Istenem, hogy ezt a nyarat még  a mamámmal tölthettem és szívemből kívánom, hogy adj nekem még egy ilyen csodás nyarat a mamámmal.

Amikor 14 éves koromban megállapították rólam a betegségem kevesen voltak ,akik hittek a gógyulásban és a jövőmben. 17 éves koromban egy pécsi doktornő azt mondta, hogy valószínűleg drogos vagy prostituált lesz belőlem és nem fogom elvégezni még a gimit sem. Szerencsére nem lett igaza, mert diploma van azóta a kezemben. Az apukám családja nem hitt bennem sosem. Mindig azt mondták, hogy semmi sem lesz belőlem. Ezúton üzenném nekik, hogy nem lett igazuk. Apukám családjából csak a nagyapám hitt bennem annyira, hogy erőt adjon nekem a folytatáshoz, de ő sajnos 2001. december 13-án elhúnyt. A másik nagyapám 1993-ban halt meg, még azelőtt, hogy állást foglalhatott volna az állapotommal kapcsolatban. Az apai nagymamám felé szinte semmilyen érzelmem nem volt, de anyukám édesanyját mindig szerettem, mitöbb imádtam. Ez a mai napig így van. Sajnos 3 évvel ezelőtt súlyos betegséget állapítottak meg róla és azóta ajándék minden perc amit velünk tölhet. A mai napon kórházba került és én nagyon félek, hogy nem láthatom őt többet, ha meg láthatom akkor ez lesz az utolsó nyarunk együtt. Sosem felejtem el, ahogy egyik nyáron búcsúzásképp megkért minket hogy énekeljük el neki az Éjfél után című akkor nagyon ismert és szeretett, a rádiók által agyonjátszott számot. Amikor befejeztük a produkciót akkor könnyes volt a szeme. Sosem felejtem el az arcát. Nem tudom, hogy Isten miképp játszik az emberi élettel és miképp dönt a mulandóságunkról, hogy mi alapján dönti el, hogy ki megy és ki marad. Nagyon szeretném ha a nagymamám esetében úgy düöntene, hogy még velünk lehet néhány évig. Ahogy ősszel a megsárgult levelek hullanak a fákról, majd a földre érkeznek és érintekeznek a nedves fűvel, akkor számunka hangtalanul csapódnak hozzá, de az az apró hang, melyet nem hallunk, az az élet utolsó pillanata számukra. Most nem hallom ezt az apró hangot, azt hiszem ez jó jel. Nem érzem hogy lejárt volna a nagyim ideje. Úgy érzem, hogy azt bentről érezném a szívemben és a lelkemben, hisz oly törékeny és érzékeny lelkem van, hogy még a más számára hangtalan dolgokat is meghallom. Ahogy az eső kopog a fűben, ahogy a levél a földre hull, ahogy a vízcsepp leér, vagy ahogy a szellő súg és búg. Mások számára apróságok, számomra pedig az élet jelzései. Számomra azt jelentik, hogy valami véget ért. A mamám nagyon vallásos és vidám asszony, aki soha nem adja fel, harcol az utolsó leheletéig. Erős a hite Istenben. Ezt magamról nem mondhatom el, mert én úgy vagyok vele, mint Ady, hogy hiszek hitetlenül Istenben. Azt hiszem a sors mindig kegyes volt hozzám, de annyira nem, hogy bizonyos események meg se történjenek. Tudom senki élete sem tökéletes és fájdalommentes, de vannak olyanok, akiknek Isten kevesebb könnyet és szenvedést szán, mint másoknak. Az én könnyeim nem hullanak, mert most nincs miért, de nagyon félek, hogy elveszítem a mamámat, aki már lassan 83 éves, de egy kamasz lendülte dúl a lelkében, pont mint a márciusi ifjak. Rajongás tüze szít, ha rá gondolok és ahogy ezeket a szavakat írom róla. Tudom hogy Isten nem engedi lehullani ezt a levelet, mert erősen  kapaszkodik és jövő őszig fenn is marad, vagy az azt követő őszig, vagy még tovább. A mamám sosem tartott engem eldobhatónak, ő min dig hitt bennem és tudta hogy jó ember vagyok, akit szeretni kell és azt meghálálja, mint egy növény, amit sokat öntöznek és vígan zöldell és sok hajtást hoz. Most nagyon szerelmes vagyok és boldog, de félek hogy valami jónak vége szakad, ha elvesztem a nagymamám, mert nem történhet meg mégegyszer, hogy valaki mossa a kezét érte, azért, hogy nincs köztünk. Isten számára talán csak marionett bábuk vagyunk, akiket kénye kedve szerint mozgat és ő dönti el, hogy mikor töri el a derekunk, mely jelen esetben egy marionett- bábu élete, vagyis a miénk. Nagyon szeretem a nagymamám és remélem még sokszor eldalolhatom neki az Éjfél utánt, vagy bármi mást, amit hallani szeretne. Ahogy ő hitt bennem, úgy én is hiszek benne.

Már 5 éves korom óta imádom a Balatont, ugyanis akkor voltam életemben először ott és remekül éreztem magam. Emlékszem apukámmal lecsúsztam az óriáscsúszdán és egy kicsit megütöttem magam, de ez sem szegte kedvem. Persze vannak rossz emlékeim is róla. Apukám kiskoromban sokat volt disputa táborban, ami általában a Balaton- parton zajlott. Körülbelül 3 éves lehettem, amikor apukámmal és a diákjaival, na meg anyuval lementünk a Balatonra. Azért írtam hogy 5 éves voltam először a Balatonon, mert a disputa tábort nem számolom, mert az nem nyaralás volt, csupán időtöltés. Már 2-3 napja ott voltunk amikor bementem az egyik lány szobájába és a számba vettem egy cukorkát, amitől fuladozni kezdtem. Bár egészen apró voltam, de mégis mindenre emlékszem. Arra is, hogy hogyan mentettek meg a szüleim a fulladástól. Na persze nem feledem az éjjeli zuhanyzást sem, amikor hisztiztem, hogy miért nem anyu visz be fürdetés után. A legérdekesebb élményem, pedig életem első discoja. Már 5 évesen is érdekelt a buli, bár akkor még nem ugyanabban az értelemben mint manapság. Addig hisztiztem anyunak amíg levitt a discoba, ami az ebédlőben volt. Csak arra emlékszem, hogy lábakat láttam és zenét hallottam, mert még olyan kicsi voltam, hogy nem értem fel az asztalt sem szinte. Ahogy idősebb lettem többször mentünk le a Balcsira a szüleimmel. Apukám szerette a nudista strandot, ő oda ment, mi meg a rendes strandra. Emlékszem egy alkalommal két nagyon csinos 20 év körüli lány szaladt végig a parton tangában, és ahogy néztem őket arra gondoltam, hogy egyszer majd ezt is kipróbálom. Tavaly nyáron már a barátnőimmel voltam a Balcsin, de rossz időt fogtunk ki, így 15 percet tölöttünk a parton, aztán hazajöttünk, deaz eső ellenére remekül éreztük magunkat és a vonaton nevetgéltünk és dumcsiztunk. Idén nyáron pedig minden más lesz... Ha minden a terveim szerint alakul, akkor egy fergeteges nyár elébe nézek. Kicsim azt tervezi, hogy 4 napra lemegyünk a Fonyódligetre, mert ott van nyaralójuk és szombaton elmegyünk bulizni Lellére  az Y-ba. Nagyon szeretem kicsimet, ő a mindenem, ha ő nem lenne, akkor sivár lenne az életem és nem is álmodhatnék róla, hogy 4 csodálatos napot tölhetek el a Balaton- parton. Emellett persze azért azt is tervezem, hogy lemegyek a csajokkal is 1-1 napra, mert már régen dumáltam velük személyesen. Msn-en tartjuk a kapcsolatot, de az mégsem ugyanaz mint a személyes találkozás. Emellett pedig a  családdal készülünk Szlovákiába a beteg nagyimhoz, aki remélem még sok ideig velünk marad betegsége ellenére is, mert olyan erős a hite Istenben, hogy ez életben tartja. Szeretném ha megismerné Barnit, mert nagyon fontosak az életemben mindketten. Most azon vagyok, hogy minél több pénzt gyűjstek a nyárra, hogy olyan feregetes legyen ez a nyár,mint még eddig soha. Olyan legyen, mint a legmerészebb álmaimban. Szép, forró, vad, szerelmes, szenvedélyes, barátnős... Nagyon szeretném ha csodás idő lenne és annyit fürcsizhetnék a Balcsiban amennyit csak akarok.

Mindig irigyeltem azokat a nőket, akikre sok pénzt költenek és egész életemben kíváncsi voltam arra, hogy mi a titkuk, mert az én kapcsolataimban mindig csak ráfizettem, a mostanit kivéve. Nem keresek gazdag fiút, mert azoknak csúnya a lelkük és önmagukba szerelmesek, egyszerűen csak annyit várok el, hogy nőként ne én fizessek, szerintem nem kérek sokat. Vannak pasik, akik költenek a nőkre és vannak olyanok, akikre te költesz, őket hívják Csubifiúnak. Tavaly tavasszal én is megismertem életem egyetlen és legnagyobb Csubifiúját. Épp a Mediterránba igyekeztem és úgy tettem mintha nem tudnám hol van csak hogy egy helyes srác megmondja és ekkor láttam meg Fecót. Ott állt az egyik üzlet ajtajában mintha csak rám várt volna. Magas, izmos és nagyon jóképű, ez volt ő. Az első napon még ő hívott meg kávézni, koktélozni, sőt még egy bérletet is vett nekem így nem gyanakodtam hogy Csubifiú, ám a Csubifiúk vicces lények nem jössz rá az elején, hogy azzal van dolgod. A másoik héttől kezdve viszont mindent én fizettem. Beülések, pub, belépők és folyton az én cigimet szívta ő is meg a barátai is és ha elfogyott a cigim akkor újra kellett vennem, hogy adhassak Fecónak és a semmirekellő barátainak. Még a mai napig ha találkozom az utcán valamelyik barátjával az az első nekik, hogy Zsuzsa adjál cigit. Én az a típus vagyok ,aki képtelen nemet mondani olyanoknak, akikhez már volt valami köze( nem szexuális, hanem barátai vagy csak egy egyszerű ismerettség). Fecó nem volt hozzám való. Ezt akkor láttam, amikor bemutatott az alkoholista apjának, aki megkért, hogy tegezzem és másnap reggel alkohollal kínált, amikor még alig nyitottam ki a szemeim. Fecó azt leszámítva, hogy jóképű volt semmi pozitív tulajdonsággal nem rendelkezett, csak a negatívumokat tudnám felsorolni: lusta, bunkó, buta, beképzelt, hűtlen, önző stb. Ha akarnám reggelig tudnám s sorolni a rossz tulajdonságait. Amikor feljött hozzánk már az első alkalommal letepert és nem beszélgetett soha a családommal és mindig evett, ha kétféle kaja volt, akkor kétfélét, sosem szégyellte magát semmiért. Egy idő után már kezdtem belefáradni a pofátalnságába és úgy éreztem nekem ennél több kell. Egy alkalommal Pécsen buliztam nélküle és megismertem egy nagyon kedves srácot. Izmos, magas és nagyon kedves. Lett volna rá alkalmam, hogy megcsaljam Fecót, de nem tettem meg, ellenben ő már a harmadik hét után megtette egy melletlen, szeplős, rossz alakú, kétgyerekes anyukával, aki hozzám képest egy nulla volt. Nekem 113-as a mellbőségem és szép az arcom, na jó van rajtam néhány fölös kiló, de ez apróság. Nagyon tudok szeretni még olyat is, aki meg sem érdemli. Végül amint rájöttem, hogy Fecó megcsalt én is visszavágtam és megcsaltam az ellenségével, de szerintem jól tettem, mert megérdemelte. Az egész történetben csak azt az egyet bánom, hogy nem csaltam meg jóval előbb azzal a sportolóval. A mostani barátom szerencsére csodálatos és sosem tudna megcsalni, mert őszintén és szívből szeret, annyira szeret, hogy elmondása szerint meghalna értem. Én is nagyon szeretem őt, úgy, mint eddig soha senkit. Mindent megoszt velem és sosem hagyna fizetni, mert talpig úriember és csodálatos srác.

Mi nők azt gondoljuk, hogy elég jók a radaraink és rögtön tudjuk, vagyis érezzük, ha egy pasi akar minket, de mi van, ha elromlik a radar és rá kell döbbennünk, hogy nem kellünk eléggé. Mindig azt hittem, hogy ismerem a pasikat és meg tudom ítélni, hogy mikor kellek egy pasinak és mikor nem, de tévedtem. Sosem okozott gondot az ismerkedés, mert nem féltem kockáztatni és nem féltem az elutasítástól sem. Tavaly nyáron több fiú is udvarolt nekem, de a végén kiderült, hogy nem akarnak eléggé engem. Gábor volt az első, aki hónapokig könyörgött egy randiért, én végül belementem, de egy randi után sosem hívott többet. Mondjuk ez a srác nem is volt igazán az esetem. Külsőleg levett a lábamról meg pont olyan jó volt a beszélőkéje, mint nekem, de azt is tudtam, hogy akinek van több discoja és 3 kocsija, annak nem én vagyok az esete, vagy ha én is vagyok, akkor rajtam kívül még vagy 1000 lányt megkaphat, anélkül, hogy a kisujját is mozdítania kéne. Amikor a barátnőimmel mentem a Balatonra júliusban felhívtam Gábort, aki közölte, higy zavarom, mert egy csajnál van. Lassan egy év telt el, de Gábor azóta sem hívott, pedig tudja a számom, de valami miatt nem elég érdekes számár a társaságom. Már nem is vágynék rá, hogy felhívjon, mert itt van nekem szerelmem, Barni, aki mindent megad nekem és aki mellett tökéketesen boldog vagyok. Szintén tavaly nyáron elkezdtem ismerkedni Krisztiánnal és Norbival, ja meg Sanyival. Krisztiánt én kértem, hogy talizzunk, de mindig talált valami ürügyet, így sosem találkoztunk és egy hónap múlva azt láttam, hogy összejött egy csajjal. Norbi is nagyon kedves volt, de végül ő is talált egy másik lányt helyettem. Sanyival pedig lett volna egy randink, de nem jött el és én ezen annyira megsértődtem, hogy soha többé nem kerestem a társaságát. Egész nyáron azt vártam, hogy összejövök valami jó pasival, de sajnos nem jött össze. Szeptemberig kellett várnom, amikor megismertem Barnit éS akivel több mint 8 hónapja alkotunk egy párt és amióta vele vagyok, csak rá vágyom, senki nem mozgatja meg a fantáziám. Lányok tanuljunk a jelekből, nem szégyen ha tudod nem kellesz eléggé!!

A romantikus filmek állítják, hogy van szerelem első látásra, és ha elsőre nem dobban a szív, akkor már később sem lehet nagy és elsörrő szerelem. Én vagyok rá az élő példa, hogy ez nem így van. Amikor 16 éves voltam az egyik helyi rádió szülinapi partiján megismertem Csabit. Már első látásra láttam, hogy nem hozzámvaló, ám mégis megdobbant a szívem, amikor megláttam, pedig nem volt sem kedves, sem jóképű. Amikor ő látott meg engem először az ő szíve nem dobbant meg, sőt azt mondta, hogy Unicumus üveg vagyok és teltkarcsú. Pedig abban az évben voltam egész életem során a legvékonyabb, de ő mégis ducinak látott engem. Aztán már nagyon késő volt és elkezdett esni a nyári eső. Csabival elbújtunk majd egyik pillanatról a másikra megcsókoltuk egymást és akkor tudtam, hogy mégis tetszettem neki már az első pillanatban csak másképp mint szerettem volna. Végül egy hét járás után Csabi kitette a szűröm és azóta nem is láttam őt. Érdekes, hogy kisvárosban élek mégis vannak olyanok akiket 10 éve nem láttam. Csabit nem láttam már 8 éve, ami nem kevés idő, de így utolólag örülök hogy megszabadultam tőle, mert nem volt jó ember. Sms-ben szakított velem a következő szöveggel: Úgy döntöttem szakítok veled, holnap gyere le a strandra és hozd el a barátnőidet is... Mekkora egy genny, gondoltam magamban, de sosem tudtam neki megmondani, bár most így utólag úgy érzem, hogy felesleges lett volna, de akkor nagyon fájt. Ugyanezen a nyáron ismertem meg Józsit. Első látásra abszolút nem fogott meg és a stlíusa sem volt megnyerő számomra. Akkor ismertem meg, amikor jöttem ki a stranról és odaszólt a haverjaival hogy mekkora mellem van. Valami mégis imponált nekem, így mikor a haverjai megkérdezték, hogy ki maradjon velem a parkban én Józsit választottam. Egy nappal később a haverjival voltam a strandon, de Józsi nem jött le, valami hülye indokkal lemondta a talit, de én nem szomorkodtam. 2 nap múlva ismét lementem  a strandra és ott állt Ő. Nagyon szép kék szemei voltak, de nem nézett rám, csak a mellette fekvő még nagyobb mellű lánnyal törődött, velem nem. Ekkor gondolkoztam el rajta, hogy ezt a srácot csak a csajok melle érdekli semmi más és jobb is, ha nem vagyok vele, mert mindig lesznek nálam nagyobb mellű csajok, akikkel leléphet. Emiatt a srác miatt sem bánkódtam. A harmadik ilyen eset szintén 2002-ben történt, csak nem nyáron, hanem télen. Elkezdtem beszélgetni egy sráccal cseten, majd találkoztunk. Amikor megláttam éreztem, hogy nem az esetem, de olyanm jól elbeszélgettünk, hogy úgy döntöttem adok neki egy esélyt. A fiút Balázsnak hívták és anyukám annak idején tanította őt. Sok helyre jártunk és az első csók csodálatos volt, ám egy nap hirtelen szakított velem, mert már nem voltam olyan boldog és beszédes és ez őt rettentően zavarta, így dobott engem. Az utolsó ilyen eset nem olyn rég történt velem. Elkezdtem iwiw-en beszélgetni egy sráccal, aki a képek alapján nagyon megnyerő volt számomra és azt gondoltam, hogy micsoda jó pasi, de amikor találkoztunk nem dobbant meg a szívem, nem azért mert nem tetszett, csak az első talinál még nem éreztem a vonzást, ami később olyan erős lett, mint a mágnes. Tegnap voltunk 8 hónaposak és ez egy olyan őrületes szerelem, melyben még sosem volt részem. Nagyon szeretem őt és ő is engem. Úgy érzem ez a szerelem a sírig tart és sosem ér véget. Ez is bizonyítja, hogy nem számít az első szívdobbanás csak az összes többi.

A romantikus filmek állítják, hogy van szerelem első látásra, és ha elsőre nem dobban a szív, akkor már később sem lehet nagy és elsörrő szerelem. Én vagyok rá az élő példa, hogy ez nem így van. Amikor 16 éves voltam az egyik helyi rádió szülinapi partiján megismertem Csabit. Már első látásra láttam, hogy nem hozzámvaló, ám mégis megdobbant a szívem, amikor megláttam, pedig nem volt sem kedves, sem jóképű. Amikor ő látott meg engem először az ő szíve nem dobbant meg, sőt azt mondta, hogy Unicumus üveg vagyok és teltkarcsú. Pedig abban az évben voltam egész életem során a legvékonyabb, de ő mégis ducinak látott engem. Aztán már nagyon késő volt és elkezdett esni a nyári eső. Csabival elbújtunk majd egyik pillanatról a másikra megcsókoltuk egymást és akkor tudtam, hogy mégis tetszettem neki már az első pillanatban csak másképp mint szerettem volna. Végül egy hét járás után Csabi kitette a szűröm és azóta nem is láttam őt. Érdekes, hogy kisvárosban élek mégis vannak olyanok akiket 10 éve nem láttam. Csabit nem láttam már 8 éve, ami nem kevés idő, de így utolólag örülök hogy megszabadultam tőle, mert nem volt jó ember. Sms-ben szakított velem a következő szöveggel: Úgy döntöttem szakítok veled, holnap gyere le a strandra és hozd el a barátnőidet is... Mekkora egy genny, gondoltam magamban, de sosem tudtam neki megmondani, bár most így utólag úgy érzem, hogy felesleges lett volna, de akkor nagyon fájt. Ugyanezen a nyáron ismertem meg Józsit. Első látásra abszolút nem fogott meg és a stlíusa sem volt megnyerő számomra. Akkor ismertem meg, amikor jöttem ki a stranról és odaszólt a haverjaival hogy mekkora mellem van. Valami mégis imponált nekem, így mikor a haverjai megkérdezték, hogy ki maradjon velem a parkban én Józsit választottam. Egy nappal később a haverjival voltam a strandon, de Józsi nem jött le, valami hülye indokkal lemondta a talit, de én nem szomorkodtam. 2 nap múlva ismét lementem  a strandra és ott állt Ő. Nagyon szép kék szemei voltak, de nem nézett rám, csak a mellette fekvő még nagyobb mellű lánnyal törődött, velem nem. Ekkor gondolkoztam el rajta, hogy ezt a srácot csak a csajok melle érdekli semmi más és jobb is, ha nem vagyok vele, mert mindig lesznek nálam nagyobb mellű csajok, akikkel leléphet. Emiatt a srác miatt sem bánkódtam. A harmadik ilyen eset szintén 2002-ben történt, csak nem nyáron, hanem télen. Elkezdtem beszélgetni egy sráccal cseten, majd találkoztunk. Amikor megláttam éreztem, hogy nem az esetem, de olyanm jól elbeszélgettünk, hogy úgy döntöttem adok neki egy esélyt. A fiút Balázsnak hívták és anyukám annak idején tanította őt. Sok helyre jártunk és az első csók csodálatos volt, ám egy nap hirtelen szakított velem, mert már nem voltam olyan boldog és beszédes és ez őt rettentően zavarta, így dobott engem. Az utolsó ilyen eset nem olyn rég történt velem. Elkezdtem iwiw-en beszélgetni egy sráccal, aki a képek alapján nagyon megnyerő volt számomra és azt gondoltam, hogy micsoda jó pasi, de amikor találkoztunk nem dobbant meg a szívem, nem azért mert nem tetszett, csak az első talinál még nem éreztem a vonzást, ami később olyan erős lett, mint a mágnes. Tegnap voltunk 8 hónaposak és ez egy olyan őrületes szerelem, melyben még sosem volt részem. Nagyon szeretem őt és ő is engem. Úgy érzem ez a szerelem a sírig tart és sosem ér véget. Ez is bizonyítja, hogy nem számít az első szívdobbanás csak az összes többi.

Egész életemben azt hallottam másoktól, hogy túl magasra teszem a lécet, hogy túl magas a limit amit felállítok magamnak és másoknak. Amikor kislány voltam, akkor elképzeltem magamnak egy mesebeli herceget, aki okos, szép és gazdag, és aki majd őrülten belém szeret és ellovagolunk a kastélyába, együtt, szerelmesen. Ahogy idősebb lettem rájöttem a pénz nem számít, mert vannak ennél sokkal fontosabb dolgok. Arról hogy a párom ne legyen jóképű sosem tudtam lemondani, mert bármennyire is azt mondják a külső igenis számít. Mindig irigykedtek rám a barátnőim és az ellenségeim, hogy milyen jó pasik jutottak nekem. A barátaim azt mondták, hogy mindez azért van, mert megnyerő a személyiségem és nagyon lazán tudok vicelkedni, az ellenségeim pedig azt, hogy mitől vannak ilyen jó pasijai, mikor nem is néz ki jól és ráadásul könnyűvérű. Azt megtanultam életem során, hogy ne hallgassak az ellemségeimre és rosszakaraómira, így ezt is tettem, mind őket, mind pedig a vélemenyüket ignoráltam. A gimnáziumban sok volt az ellenségem és nagyon kevés volt az igazi barátom, vagy egyáltalán az olyan ember, aki a kareketeremet pozotívnak tekintette. Aztán ahogy múltak az évek én is és a környezetem is változtak és kezdek engem elfogadni, sőt szeretni, de a mai napig megkapom azt, hogy túl magas a léc, és akinek felállítom az nem tudja átugrani. Már lassan egy éve nincsen munkám és néhány napja az egyik barátom azzal jött, hogy azért nincseb munkám, mert túl mahas a limitem és ha lejebb vinném akkor lenne munkám. Borzasztóan mérges voltam Zolira, amiért ezt mondta és ezúton bocsánatot kérek tőle, hogy nem mentem el gyári munkásnak diplomával. Ha gyárban akartam volna dolgozni, akkor biztos, hogy csak az általános első négy osztályát végzem el, mint a nagyanyáim, mert akkoriban az volt a "divat", akkor még más időket értünk. Sajnos egy olyan világban élünk, akkor diploma nélkül kevés, diplomával meg túl sok vagy. Ezt a mondatot, hogy túl sok vagyok néhány évvel ezeélőtt egy sráctól is megkaptam. Akkor nem értettem, hogy miért mondja, de később kezdtem rádöbbenni, hogy pontosan mire célzott. Nagyon beszédes és kommunikatív vagyok és néha hajlamos vagyok arra, hogy elnyomnaj másokat. Ezt persze nem gonoszságból vagy beképzeltségből teszem, hanem azért, mert szeretem szórakoztatni az embereket és néha nem veszem észre magam, hogy már nem szórakozatatom őket, hanem elnyomom. Sosem volt célom, hogy csak én legyek a középpontban, de valahogy mindi így alakult. Egész életemben szerettem a feltűnést és ha figyelnek rám, de persze nem mindenáron, hanem csak annyi volt a célom, hogy ne legyek szürke és középszerű. Egész életemben rettegtem a középszerűségtől, mert úgy éreztem, hogy az a jó, ha az emberek gyűlölnek vagy szeretnek, de ne legyek számukra közömbös. Mindig féltem attól is, hogy a könnyen megszerzett barátokat könnyen elveszítem és félelmem nem volt alaptalan. Egy óra alatt képes voltam barátokat szerezni, de egy hónap alatt el is veszítettem őket. Nyáron megismertem egy Barbi nevű 16 éves lányt. Néhányszor elmentünk beülni, de azóta nem láttam és nem is beszéltem vele, pedig megvan a száma és ha úgy tataná kedvem akkor bármikor felhívhatnám, de mégsem teszem, mert úgy érzem, hogy ő csak akkor felelt meg nekem, amikor ezerrel pörögtem és csak a buli számított. Én már lassan 24 éves leszek, már nem tudok úgy pörögni, mint egy 16 éves. Emlékszem amikor 16 voltam akkor nem ismertem azt a szót, hogy fáradtság, egyszerűen nem volt a szótáramban. Nem számított, ha napokig bulizom és semmit nem alszom. Ez így ment egészen 22 éves koromig, amikor eljött az a pont, hogy azt mondtam elfáradtam, eddig és ne tovább. Sok régi ismerősöm, akik csak belevittek a rosszba minden alkalommal nem értik a hirtelen változást és úgy érzem ha megmagyaráznám ,akkor sem értenék a dolgot így nem fárasztom vele magam. Egy biztos az ével során rájöttem, hogy nem szabad túl magasra tennem a limitet, de azt is tudom, hogy diplomával nem fogok gyárban dolgozni két műszakban, mert azt nem bírnám. Most nem azt mondom, hogy kerüljek rögtön az RTL KLUB-hoz, bár titkon ez  vágyam, hanem csak annyit, hogy olyan emberek között szeretnék dolgozni, akik intelligensek és megértenek engem. Ezért gondoltam úgy, hogy kiváló recepciós vagy titkárnő lenne belőlem. Ebben a városban nagyon nehéz normális munkát találni, de én bízom benne, hogy már nem kell rá sokat várnom. Azt mondom, ha felajánlanak egy olyan munkát, aki nem felel meg a képzettségemnek, de úgy érzem, hogy jól érezném magam akkor habozás nélkül elfogadom és igent rebegek. Reméem eljön az idő, amikor már nem leszek a nap 24 órájában a lakásban és végre nem fogom úgy érezni, hogy nyugdíjas öreg nénike vagyok, aki nem csinál mást, mint eszik és alszik meg segít az anyukjának a hulla fáradtan esik haza a munkából, mert a sk gyerek az iskolában kikészítette az idegeit. Anyukám néhány napja azt mondta, hogy inkább beállna közmunkásnak, mint hogy bemenjen azokba az osztályokba, ahol úgy viselkednek a diákok, mint akik most szöktek meg a közeli elmegyógyintézetből. Persze ezt nem komolyan mondta, de mégis engem gonolodóba ejtett amit mondott. Talán jobb hogy van még egy nyaram és tudok örülni a napnak és a barátaimnak, akikkel együtt megyünk majd a Balatonra és olyan gondolatalnok leszünk, mint a főiskola évei alatt. Talán megköszönöm a sorsnak az utolsó nyaramat, mert több úgysem lesz az életemben, ha csak nem megyek el tanárnak, de attól anyukám óva int. A lényeg: munkát akarok, de nem sürgősen!!:-))

Nagyon- nagyon régen Isten figyelmeztette az embereket, ha nem változnak jön az özönvíz. Noé és családja volt az egyetlen aki megmenekült, mert ők hittek Istenben. Nem tudom miért esik az eső már 3 napja megállás nélkül, de nem sok kell, hogy elérjük a 40 napot és 40 éjt. Úgy érzem az emberek most sem jók. Folyton csak bántják egymást és gonoszkodnak a másikkal. Nincs a szívükben szeretet és bezárkóznak a saját kis világukba, hogy ne sérüljenek. Annyira félnek a csalódástól, hogy eltakarják orcájukat a nap elől és nem beszélnek a többi emberrel, pedig ha összefognának és törődnénk egymással talán még meg lehetne akadályozni az özönvizet. Persze ez egy elvont írás most. Nem gondolom komolyan, hogy jön az özönvíz és bárkát kell majd építeni, hogy megmeneküljünk, de ilyen rossz időben mi mást tud csinálni az ember, mint ábrándozni és történeteket gyártani. Mivel mindig humán beállítottásgú voltam így idegen tőlem a matek példák világa, nekem a történetek segítenek ebben a borongós és esős időben. Ha más beállítottáságú lennék akkor azzal foglalkoznék, hogy mennyi a fizikai valószínűsége annak, hogy az a bizonyos alma leesik vagy sem Newton fejére, vagy az enyémre, hogy feltaláljak valamit én is, de ez csak álom, mert nincsen hozzá affinitásom. Apukám a tudományok embere, hihetelenül okos és művelt, pont mint szegény nagyapám volt. Édesapámnak 5 éve agyi infarktusa volt és fél oldalára lebénult, de megőrizte a méltóságát és az okosságát. A nagyapám már 9 éve meghalt, de sosem feledem el őt és a szavait, ahogy mesélt a fékról és a tavaszról és ahogy gyermeki lelkem simogatták a szavai. Nem tudom, hogy miért nem tud minden ember olyan jó lenni, mint az én családom, akik soha senkit nem tudnának bántani. Gyűlölöm azt, ha megyek az utcán és valaki beszól nekem valamit vagy kinevet. Ilyenkor mindig abból indulok ki, hogy ha én nem bántottam őt, akkor ő miért bánt engem. Tudom néha naivan tekintek a világra, de akkor sem értem, hogy ha valakivel kedves vagyok, az miért gonoszkodik velem. Gyűlölöm a mostani tizenéves kislányokat, akik ahelyett, hogy otthon aludnának inkább az én idegeimen táncolnak, amikor beszólnak vagy részegen berontanak előttem a wc-be, amikor már majd bepisilek. Nem tudom hova tud tovább zülleni ez a világ, ez a mai fiatalság. Már a 12 évesek is buliznak és cigiznek, így meg tudom érteni, hogy Isten figyelmezteti őket. A felnőttekkel meg az a baj, hogy túl sokat dolgoznak és fásultak és a tükörben már látják a demenciát. Nem tudom jobb lenne-e a világ, ha csak az arra érdemesek maradnának életben, mindenestre én lassan nekiállok építeni a bárkám és viszek magammal mindenkit, aki érdemes rá. Nem tudom hogy mi lesz az özönvíz után, de remélem, hogy csak olyanok maradnak életben, akik mosolyognak egymásra az utcán. Akik kedvesek és nem bűnöznek és nem betegek. Tudom ez egy utópisztikus világ, de én ilyen világban szeretnél élni, ha vége az özönvíznek.

Már egészen kislány korom óta vidám, nyitott és nyílt személyiség voltam. Sosem féltem az emberektől vagy attól hogy megbüntetnek a szüleim, mindig azt tettem, amihez éppen kedvem volt. Ha úgy hozta a kedvem, akkor nem mentem el suliba, vagy eljöttem onnan. Amikor gimnazista voltam sokat bántottak az osztálytársaim és sokszor döntöttem úgy, hogy inkább eljövök a suliból. Amikor már nem engedtek ki a portán kimásztam a kerítésen. Már általános iskolás koromban is ismerkedtem fiúkkal. Amikor 14 voltam akkor nagy szó volt, hogy egy 18 éves fiú szóba áll velem. A fiút Petinek hívták és 4 évvel volt idősebb nálam. Emlékszem gyönyörű kék szemei voltak és barna haja. Bár nagyon bele voltam zúgva ő csak kislánynak tartott és beszélgetésnél többről nem álmodott, nem úgy, mint én, aki már a jövőjét tervezgette vele. Mindig ott várt engem a sulinál, aztán egy nap nem jött többet. Máig sem tudom az okát, de azóta eltelt 10 év és nem láttam őt a városban. Az az érdekes, hogy még így 10 év elteltével is megkérdezném tőle, hogy miért tűnt el azon a bizonyos hétfői napon, de ezt már sosem tudom meg, csak találgatni tudok. Úgy sejtem a fülébe jutott, hogy én többet akarok tőle, mint szimpla beszélgetés és nem akart hiú ábrándokba ringatni. Ahogy egyre idősebb lettem, nőtt a merészségem is, így már nem féltem a kockázattól és visszautasítástól. Amikor 16 évesen rászoktam a cigire, akkor nagyon egyszerű ismerkedési trükköm volt, csupán egy mondat: Bocsi, nincs egy szál cigid? Ez persze nem mindig jött be, de én mondom, hogy az esetek 95%-ában bejött. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy csak simán odamentem, hanem előtte már tettem dolgokat. Hosszasan néztem az áldozatot és többször elsétáltam előtte. Amikor láttam, hogy én is tetszem neki, akkor mentem csak oda ezzel a szöveggel. Persze még így is voltak esetek szám szerint kettő, amikor kosarat kaptam, de ez sosem zavart engem, mert nem lehet minden 100%-os, nemde? Azt nem mondom, hogy ezekből komoly kapcsolatok lettek, de legalább egy-két kellemes hetet eltöltöttünk, amikor rájöttünk, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. A mostani párommal lassan 8 hónapja vagyunk együtt, de őt persze nem így ismertem meg. Sosem kéne már nekem más pasi, mert ő egyszerűen tökéletes számomra. Megtestesíti mindazt, amire valaha vágytam,ő az életem értelme és nagyon remélem, hogy a jövőben ő lesz a férjem és a gyermekeim apja, mert nála csodaálatosabb srácot nem ismerek. Őszintén, ugyanakkor őrülten szeretem őt és ez olyannyira kölcsönös, hogy ha együtt vagyunk izzik a levegő, szinte szikrákat szór. Sosem gondoltam volna, hogy egy nap ilyen szerelmes leszek, mint amilyen most vagyok. Már lassan 8 hónapja együtt vagyunk, de minden ugyanolyan, mint az elején. Azt akarom, hogy mindez örökké tartson.

Már születésem előtt is harcolnom kellett, ugyanis amikor édesanyám velem volt várandós többször majdnem elvetélt, de én már akkor is harcoltam az életemért és így 1986. decmber 28-án megszülettem és azóta folyamatos harc az életem. Egész életemben azt hallottam másoktól, hogy nem viszem semmire, néhányan még azt is megemlítették, hogy még az általános iskolát sem tudom majd befejezeni. A családom volt az egyetlen, aki igazán bízott bennem, akkor is, amikor úgy éreztem, hogy kicsúszik a lábam alól a talaj és hogy nincs remény. Édesanyám segítsége nélkül nem sikerült volna elérnem mindazt, amit sikerként könyvelhetek el. Nagyon rossz magaviseletű gyerek és kamasz voltam, folyton csak gond volt velem. Anyukám sok intőt írt alá és a magatartásom csupán hármas volt. Emlékszem az egyik nyáron Szlovákiában a rokonoknál minden unokatestvérem nagy meglepődöttséggel vette tudomásul, hogy hármas a magatartásom. Azt mondták, hogy náluk csak a bűnözőknek ilyen a magatartása. Pedig nem voltam gonosz vagy rossz szándékú gyerek, csak olyan kis csintalan, s emiatt szinte mindig bajba kerültem. Az események sodortak magukkal és nem tudtam megállni. Az általános iskolát könnyűszerrel befejeztem és a város egyik elit gimnáziumába kerültem, ahol nagyon sokat szenvedtem a gonoszkodó osztálytársaim miatt. Sosem fogadtak be és folyton bántottak, nem tettekkel, hanem megsebző szavakkal. Sosem felejtem el a pokoli osztálykirándulásokat és a még pokolibb szerenádot, ahol úgy megaláztak, hogy angolosan távoztam a volt angol tanárom lakásából. Végül eljött a szalagavató, az érettségi és a ballagás. Senki nem akart velem ballagni, s ez ismét elvette a kedvem mindentől. Emlékszem nagyon sírtam, holott 2001-ben a nagypám halalálakor megfogadtam, hogy sosem sírok mások előtt. Haragudtam magamra, amiért ezt nem tudtam betartani. A suli alatt csak buliztam és nem érdekelt a tanulás, azonban amikor az érettségire került a sor összeszedtem magam és jó eredménnyel érettségiztem le. Az emelet szintű magyar érettségi szóbelijén 98%-os eredményt értem el, csupán 2 pontot vontak le, azóta sem tudom, hogy miért. Még az érettségi előtt elmentem nyelvvizsgázni angolból, középfokon és ott szintén 98%-os lett a szóbelim. Valahogy szóban mindig jó voltam. Emlékszem az emelt szintű magyar érettségin többször mondták, hogy köszönjük, de én még akkor is folytatni akartam, végül erőteljesen szóltak rám: Köszönjük! és akkor abbahagytam és megérte, mert jó eredményt értem el. A nyelvvizsgán hasonlóan jártam csak ott párban voltunk és a partnerem lesöpörtem teljesen, persze nem szándékosan. Amíg kint álltunk a lány megkért, hogy ne beszéljek túl sokat. Én ezt megígértem, bár tudtam, hogy ezt nem tudom majd betartani, mert én mindig sokat beszélek, a nyelv nem számít. Ahogy véget ért a középiskola nagyon boldog voltam, mert tudtam, hogy az egyetemen minden más lesz és ott majd igazán boldog lehetek. Nem tévedtem sokat, mert a csoporttársaim szerettek és elfoadtak olyannak, amilyen vagyok. Az egyetem ideje alatt rengeteget buliztam és minden csoporttársam azt gondolta, hogy sosem fogom befejezni az iskolát, hogy sosem szerzem meg a diplomát, amiről mindig is álmodtam. Ez nem csak az én álmom volt, hanem a szüleimé és nagyapámé is, akik mindig nagyon szerettek és hittek bennem a végleteikig. Életem legszebb napja az volt, amikor az államvizsgán jól teljesítettem. Rögtön beugrottam a kozmetikusomhoz, Rékához, hogy közöljem vele a hírt, mert senki nem volt otthon, aztán ahogy hazaértek rögtön közöltem és mindenki rettentően boldog volt és büszkék voltak rám. Ennél nagyob öröm csak a tiszteletünkre rendezett kerti party volt, ami életem legjobb buli élménye a mai napig. Nem volt szükség balhéra, drogra vagy sok alkoholra, mert anélkül is remekül éreztem magam mezítláb a füvön táncolva az imádott csoporttársaimmal. Sosem felejtem el azt az estét, sem pedig azt az érzést, ahogy megláttam a nevem az arany táblán. Boldogan vettem tudomásul, hogy ezt is megcsináltam. A diplomaosztón mindenki tapsolt és ujjongott, amikor kimondták a nevem, ez pedig hatalmas boldogsággal töltött el engem, aki mindig vágytam a sikerre és az elismerésére. Egy év telt el azóta, vagyis lassan egy év, de sajnos nem tudok elhelyezkedni a szakmámban azóta sem. Nem hogy a szakmámban, de még recepciósnak sem vesznek fel és a több mit egy hete elküldött önéletrajzomról sincs hír, amit egy utazási irodába küldtem el. Az élet nem könnyű, de én úgy érzem, ha már magzatként harcoltam az életért, akkor felnőttként harcolok az álmomért, mert győztesnek születtem!!